Az első interjúalanyomat talán nem túlzás, ha úgy mutatom be, mint a szabadkai LMBT társasági élet egykori életetőjét és megalapozóját, aki hosszú évek munkájával létrehozott egy olyan helyet, ami menedéket nyújtott a beszélgetni, ismerkedni és szórakozni vágyó embereknek. De sajnos az élet-szülte mesék nagy része nem happy enddel végződik...
Volt egy klub, sok vendéggel és egy maroknyi odaadó emberrel, akik közül egy valaki maradandó nyomot hagyott bennem. Arra voltam kíváncsi, hogy hol tart most a V.I.P. és hol tart Ő; Stefi.
Mikor és hol születtél? (év, település)
Stefi: Szabadkán születtem, 1968-ban.
Milyen névvel illeted a szexuális orientációd?
Stefi: Leszbikus vagyok.
Mikor jöttél rá, hogy az azonos neműekhez vonzódsz?
Stefi: Kamasz koromban tudatosult bennem, hogy valami "nincs rendben" velem és 20-as éveim elejéig erőteljesen azon dolgoztam, hogy én is olyan legyek, mint a többiek. 22 évesen fegyverletételre vettem rá magam.
Fegyverletétlre? Nehéz volt elfogadni önmagad?
Stefi: Nagyon meg voltam rémülve attól, hogy más vagyok és nem felelek meg a "hétköznapi" normáknak. Abban az időben (80-as évek végén) nem voltam kapcsolatban meleg emberekkel, sőt nem is tudtam arról, hogy esetleg másnak is ilyen jellegű problémái lehetnek, illetve vannak mint nekem. Egyszerűen próbáltam beleolvadni a tömegbe! A barátaim sokkal könnyebben fogadták el a másságom, mint én magam! Soha nem hivalkodtam vele, talán még egy kicsit szégyelltem is annak idején, de mint említettem, szerencsém volt, mert olyan barátok voltak mellettem, akik támogattak és elfogadtak olyannak, amilyen voltam.
Mikor költöztél Magyarországra és miért?
Stefi: 1999-ben politikai nyomásra (mármint a NATO bombázásokra gondolok) életem párja, az akkor 5 éves kisfiának szebb és biztonságosabb jövőt remélve átköltözött Szegedre. Mivel már 4 éve együtt voltunk értelem szerű volt, hogy én is jövök. Persze ez sem volt olyan egyszerű, mivel a munkám Szabadkához kötött, ezért csak hétvégente voltam Szegeden a családdal.
Mikor és miért fogant meg benned, bennetek a klub ötlete?
Stefi: Abban az időben Szegeden reneszánszát élte a Not caffe meleg bár, ahol nagyon sok ismerősre tettünk szert. Feltűnő volt, hogy rengeteg vajdasági meleg járt oda szórakozni. Őket elnézve vetettük fel a kedvesemmel azt, hogy miért is nem teszünk valamit annak érdekében, hogy ne kelljen határokon át utazni azért, hogy egy picit jól érezze magát az ember fia/lánya. A terveinket megosztottuk az ismerőseinkkel, akik közül voltak merészebbek és vállalták a szervezés részleteit. Tehát az első bulikat nem mi szerveztük, de pár alkalom után mi adtuk a nevünket hozzá. 5 és fél évig minden második szombaton 22 órakor megindult a szórakozás! Jó volt látni, hogy milyen sokan vagyunk! Volt olyan, amikor 150 ember is bepréselődött abba a pici kis pincébe!
Hogy kell elképzelni ezt a helyet?
Stefi: A pince mindössze 50-60 négyzetméteres lehetett és igen lepusztult állapotban volt amikor kibéreltük. Próbáltuk csinosítgatni, rendezgetni, hogy minél kulturáltabban nézzen ki. Persze kisebb-nagyobb sikerrel. Elsősorban melegek jártak le (ügyvédektől a kétkezi munkásig mindenki), de volt állandó hetero vendégünk is, aki csak a jó hangulat miatt jött! A meleg ismerőseink között V.I.P. kártyákat (meghívókat) osztottunk ki, amivel két ember jöhetett be és az új látogató szintén kapott egy kártyát, amivel legközelebb már ő is magával tudott hozni valakit. Nagyon sok kártyát osztottunk szét az évek alatt, megközelítőleg kétezret. Volt egy biztonsági ember, akinek az volt a feladata, hogy ellenőrizze, hogy mindenki meghívott vendég-e. Erre a vendégeink biztonsága végett volt szükség, mert nem mindenki volt olyan helyzetben, hogy nyíltan vállalja másságát és ezt tiszteletben tartottuk.
Nem azért nyílt a klub, hogy bárkit is rávegyünk arra, hogy felvállalja magát, hanem azért, hogy kiengedje a gőzt!
 |
| Így nézett az utolsó évben gyártott V.I.P. belépőkártyák egyike. |
Voltak nehézségek a klub működtetésében?
Stefi: Különösebb nehézségeink nem voltak amiatt, hogy meleg klub voltunk, mivel nem meleg klubkén üzemeltünk, de természetesen gyorsan elterjedt a hír, hogy oda csak "olyanok" járnak, aminek következtében megindult a sárdobálás és ezt szó szerint értem! Az utolsó évben már egyértelmű volt, hogy el kell onnan költözni, mert egyre több lett a betörés, illetve üveg és kő bedobálás buli közben. Évekig "biztonsági" ember volt az ajtóban, aki ellenőrizte a meghívókat és őrt állt a hasonló atrocitások elkerülése érdekében és ez egy ideig be is vált. Meg lehetett volna ezt oldani, ha hivatalosítottuk volna az egészet, de a vendégeink nagy százaléka nem volt rá kész, hogy felvállalja magát a nagyközönség előtt, ezért mi is úgy gondoltuk, hogy a sötétben maradunk. Ez viszont odáig fajult, hogy egyre kevesebb látogató jött, aminek az lett az eredménye, hogy a klub nem tudta fenntartani magát anyagilag. Időközben megnyílt egy másik klub is és hozzánk már nem mertek jönni az emberek. Így 2009.február 14-én megtartottuk az utolsó bulit!
Utólag visszatekintve, mit gondolsz ezekről az évekről? Megérte?
Stefi: Nagyon szép időszak volt. De soha többet! Hogy miért? Mert akkor, abban időben, azon a helyen mindenünket oda adtuk, a testünk, lelkünk benne volt és senki nem értékelte egy percig sem! Annyira természetesnek vette mindenki, hogy van egy meleg hely Szabadkán, de senkinek sem hiányzott, miután már nem volt!
Az elején mindenkinek megfelelt az, hogy van egy kis pince, ahol ki lehet rázni a bolhákat, idővel viszont nőttek az igények. Szebbet, jobbat, eldugottabbat szerettek volna. Nagyon sokan most sincsenek felkészülve arra, hogy felvállalják magukat, viszont szeretnének kitűnni! Igen, ez a két véglet, de hát ez van.
Hol jobb? Magyarországon, vagy Szerbiában?
Stefi: Szerbiához képest Magyarország kicsit toleránsabb. Kicsit! És most nem a büszkeség menetre gondolok. Szerbia még nincs felkészülve a melegek elfogadására (talán nem is lesz soha) a magyarok viszont a "demokráciában élünk és mindenkinek joga van mindenhez" mögé bújva azt hangoztatják, hogy menyi joggal illetik a melegeket. Nem tudom. Jó lenne nem a politika mögé bújni és élni az életet.
Most mi a helyzet?
Stefi: Most szokványos családi életet élünk hétköznapi módon, hétköznapi problémákkal. Jobban érdekel az, hogy a gyermekem sikeresen érettségizzen és hogy jó felvételit tegyen a főiskolán! Hogy a családomnak meglegyen a mindennapi betevője! Tudom ez egy kicsit kiábrándítóan hangzik, de már abban a korban vagyunk, amikor saját életünkkel kell foglalkoznunk és nem a többi meleget istápolni! Lehet, hogy egy kicsit elragadtattam magam! Bocsánat, de kicsit csalódott vagyok a melegek hozzáállása végett. Mindenki szereti követelni a jogait, de senki sem szeret tenni érte. Főleg ha magát kell ehhez adnia! Mi próbáltunk csodát tenni. Nem ment.
SZMLMBT
2013.02.18.